Roboz Gabi cikke:

Korábban írtam egy blogbejegyzést arról, hogy az emberek egy része azonnali megoldást, „csodát” vár a pszichológustól, anélkül, hogy ő maga aktívan tenne valamit a saját érdekében. Az okot egyfajta mágikus gondolkodásra vezettem vissza, ami az ember kultúrtörténete során a kezdetektől jelen van. Csakhogy most, a tudományos gondolkodás korában ez a beállítódás már más szerepet tölt be, mint amikor az őskori ember – vagy akár a jelenkori természeti népek - mindennapjait áthatotta a mágia. Az önmagukban bizonytalan, magukat tehetetlennek, kiszolgáltatottnak megélő, másra hagyatkozó emberek pszichés szükséglete ez.
Ezzel kapcsolatban újra felidéződött bennem az áprilisban nagy port felverő eset, ami egy jómódú agárdi családban történt: az alig másfél éves kisfiú gyakorlatilag éhen halt. Arról, hogy a szülők miért nem táplálták őt megfelelően, több hír is szárnyra kelt, egyesek biztosan tudni vélték, hogy a házaspár csupán fénnyel kívánta táplálni a kisfiút, mások egyszerű szülői hanyagságról beszéltek. A rendőrség csupán annyit közölt, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel gyanúsított szülőket előzetes letartóztatásba helyezték. A család ügyvédje azóta cáfolta a fényevés tényét: állította, hogy szülők csupán vegyszermentes tápanyagokkal igyekeztek kiegészíteni az anyatejes táplálást, és végig igénybe vették alternatív szakemberek segítségét is. Az mindenesetre kiderült, hogy a szülők meglehetősen furcsa elveket vallanak: az anya otthon szült, nem kért a gyermekorvosi látogatásokból sem, a védőnőt be sem engedte a kerítéssel védett luxusotthonba, a gyermek anyakönyvezésébe is csak nehezen egyezett bele, és szinte sohasem mozdult ki a magas falak közül – a szomszédok alig látták őket. Az anya nem értette, miért vonják felelősségre, hiszen állítása szerint ő mindent megtett, megfelelően gondoskodott a kisfiúról.
Hogy igazából mi történt, mi motiválta a szülőket, azóta sem lehet tudni, csak találgatni lehet. Részletes elmeorvosi és pszichológiai vizsgálat kellene ahhoz, hogy a szülők személyiségstruktúráját, érzelmi világát és indítékait lássuk. Az eset – érthető módon – rengeteg embert megindított, megdöbbentett. Sok-sok vélemény és minősítés született a tragédia kipattanása óta. Az elmebetegtől a fanatikuson át a kegyetlen és érzéketlen gyermekgyilkosig sokféle értékelés elhangzott, vérmérséklettől függően. Pszichológus szemmel azonban meg kell próbálni az indulatoktól leválasztva értelmezni az esetet, illetve a jelenséget, hiszen már nem egy hasonló eset történt korábban is. Hogy mi vezette az anyát? Több lehetséges magyarázat is lehet, ezek közül talán egy mégis kizárható: mégpedig az, hogy készakarva, ártó szándékkal kergette volna a halálba a gyermekét. Én inkább abban hiszek, hogy ez az anya a maga módján mélyen hitte, hogy így tesz a legjobbat. Hogy ez a belső meggyőződés fanatikus hit volt-e, vagy pedig az a fajta vak, irreális, illuzórikus optimizmus, mint amit az az ember tanúsít a jövőjével kapcsolatban, aki megingathatatlanul meg van győződve a saját igazáról – nem tudhatjuk.
Az eset – illetve jelenség – azonban az okok keresésén túl más kérdéseket is felvet, és talán ez az, amin inkább érdemes elgondolkozni. Miután ez már a többedik széles körű felháborodást kiváltó, nyilvánosságot kapott eset volt, amelyben egy hiten alapuló alternatív kezelési kísérlet tragédiához vezetett, bennem felvetődött-felvetődik a kérdés: mi az a pszichés szükséglet, amely embereket oda vezethet, hogy olyan dolgokban higgyenek, amely ellentmond a józan észnek, felülírja az egészséges realitásérzéket, életösztönt, anyai ösztönt?
Tapasztalható, hogy egyre többen bizalomvesztést élnek meg a hagyományos gyógymódokkal szemben, egyre többen fordulnak a keleti gyógymódok, az úgynevezett alternatív gyógyászat és a spiritualitás felé. Elutasítják az orvostudomány eredményeit és az orvosi kezelést, a kórházban szülést, a gyógyszereket, még a védőoltásokat is. Az okok vélhetően társadalmi és világnézeti változásokkal is összefüggésbe hozhatók. Egyfajta szellemi vákuum alakult ki, a korábbi hitek, értékek, fogódzók elvesztek. Az a személy, aki önmagában nem találja a fogódzót, aki úgy érzi, belülről nem képes kontrollálni az események menetét, belső egyensúlyvesztést él meg. Az ilyen emberben a dolgok kiszámíthatatlanságának, bejósolhatatlanságának érzése alakulhat ki, valamint az a meggyőződés, hogy az események menetét külső tényezők, személyek irányítják, befolyásolják. Ezért aztán külső fogódzókat, külső kontrollt keres, amit bizonyos eszmékben vél megtalálni. Egyfajta megküzdés ez, amellyel a személy a belső, mindent átható szorongását és bizonytalanságát próbálja oldani. Ebből az attitűdből fejlődhet ki a bigott vallásosság, a fanatizmus, a szélsőséges spiritualitás, a szektákhoz csapódás mellett a próba-szerencse dolgokhoz való kóros kötődés is (különböző játék-szenvedélyek esetén). A személy hite mindent magyarázó elvvé válik, a biztonság illúzióját adja számára, csakhogy ennek nagy ára van: a hit vagy valami rosszul értelmezett „tudomány” kapcsán beszűkült tudatállapotba kerül. Mesterségesen elzárja magát a félelmetes külvilágtól, egyfajta álomvilágot teremt, így védekezik a külső hatások ellen. Miután a környezet feedback-je eltűnik, ezáltal a realitáskontroll is elveszik, és a személy elhisz egy életveszélyes hazugságot. Aki pedig egy hazugságot elhisz, és valamiképp az önszuggesztió útján boldogságérzetet tapasztal, az ugyanezt a boldogságot a szeretteivel is meg akarja tapasztaltatni.
Joggal vetődik fel még egy kérdés ezekben az esetekben, főként ahol esetleg tragédiába torkollik az alternatív kezelési mód: ez pedig a környezet felelőssége. Az agárdi kisfiú ügyében is vizsgálták a gyermekorvos és a védőnő szerepét. Csakhogy tudjuk, hogy minden helyzetet nem lehet kivédeni! Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy éljen vagy ne éljen a szociális segítség, intézményrendszer lehetőségével. Lehet a társadalmi felelősségre hivatkozni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanakkor éppen mai társadalmunk az, amely nagy értéket tulajdonít az egyéni felelősségnek, a választás szabadságának, az individuális döntésnek.

Mészáros Antal hozzászólása:

Egyrészt tisztázni kellene, hogy végeredményben mi is vezetett a kisfiú halálához. Feltételezésekre hagyatkozik a sajtó is, mert konkrétumok – ez idáig – nem láttak napvilágot. Az egyik feltételezést, hogy a fényevés történt volna, a szülők ügyvédje cáfolja.
Azt gondolom azonban, hogy itt nem is az a kérdés, hogy milyen hit, elképzelés, elgondolás miatt halt éhen a gyermek, hanem az a környezet, ami ezt a tragédiát létrehozta.
A környezeten azt a szűk, a hírekből tudhatóan bezártságban élő, jómódú családot, valamint az általuk – fogadjuk el, hogy a szülők igazat állítanak – „szakértőknek” fogadott, emberek alkotta környezetet értjük. Ebben az esetben a kisfiú „fejlődése” normális, igen, a környezet által kialakított normalitásban az. Tegyük hozzá, és fogadjuk el, hogy minden szülő a lehető legjobbat kívánja gyermekének.
A hírekből azt is tudhatjuk, hogy a család az orvosi ellátást, védőnői szolgáltatást, valószínűleg az oltásokat is elutasíthatta, arra való hivatkozással, hogy csak és kizárólag egészséges ételt adtak a gyermeknek, óvták minden olyan „kemikáliától”, gyógyszertől, amit a „környezet” károsnak vélt.
Ítélkezni nagyon könnyű ebben az esetben, mert az átlagember a közelfogadott normák, értékek szerint él. Az általa normálisnak tekintett értékrendtől eltérőt bizonyos határokig elfogadja, eltűri, de van egy küszöb, amit meghaladóan elutasítja, bizonyos esetben támadja.
Most el nem merülve a részletes kifejtéstől, arra szeretnék rávilágítani, hogy a Földön ebben a pillanatban is velünk, más földrészeken élő kultúrák értékrendjei igen komoly különbségeket mutatnak, ami arra int bennünket, tudósokat, gondolkodókat, hogy a normalitás fogalmát kiterjesszük és egy adott fejlődési úttal, kultúrával, néppel, embercsoporttal kapcsoljuk össze, annak szerves részeként tekintsünk rá.
Ha egy tudós őszinte önmagához és a tudományhoz, akkor maga is tudja, hogy a mindenkori tudomány is csak egy hit, annak ellenére, hogy minden tudós szeret abban a szerepben mutatkozni, mint ha a valóság kinyilatkoztatója lenne.
A tudományfejlődés nem más, mint sorozatos paradigmaváltások története. Számtalan példát lehetne hozni.
De most térjünk vissza a tragikus sorsú kisfiúhoz. A tudomány napról napra tévedhet és téved is, folyamatosan túllép saját tévedésein, újabb és újabb állításokkal, felfedezésekkel, ismeretanyagokkal támasztja alá egyre fejlettebb elméleteit, alapvetően azonban a kételkedésen alapszik. A tudományos területen is többször látható, hogy milyen emberi módon működik, mert néha-néha a paradigmaváltás emberileg bizony nehéz feladat. Ez igen sokszor, sajnos elsősorban a bölcsészettudomány oldalán jelenik meg, elég ha a múlt évszázad történelmi értelmezésváltásaira vagy csak az irodalmi Nobel díjazottjaira gondolunk. Az idő, a „dologtól” való távolság a jellemzést tárgyilagosabbá teszi.
A tudományos társadalom igen széles, mára világméretű, a kommunikációnak nem szab határt semmi, a kontroll egy paradigmán sokkal erősebb, minthogy hosszabb távon „kárt” okozna. A szűk környezet, a kontroll hiánya viszont a paradigmaváltást, a tévedés felismerését lehetetlenné teheti. Ebbe a paradigmaváltás képtelenségbe halt bele valószínűleg ez a kisfiú is, mert ha csak egy pillanatra is beengedték volna abba a szűk körbe a tágabb környezet kultúráját, normarendszerét, akkor a kisfiú ma is élhetne.
Emberek, egy közösség tagjaiként azonos értékrendet valva, a saját hitükben, tudományukban, közösségükben élve úgy tudják maguk egyéni teljességét megélni, hogy az általuk teremtett valóság és normarendszer erősen áthatja gondolkodásukat, ezért már egy vészes állapotot is úgy képesek önmaguk előtt reprezentálni, mint ha az előny, fejlődés, eredmény, élet, nyereség, boldogság lenne. És nem kell messzire menni az időben visszafelé, hogy találjunk pár boszorkánypört, ami bizony máglyalánggal végződött. Akkor még hittük, tudtuk a boszorkányok létezését. Hogy ez mára talán nevetséges? Igen, de maga az ember a hit, a tudásnak vélt tévedés tekintetében mit sem változott.
Elborzasztó, de ezért képes végignézni gyermeke „fejlődését” a haláláig egy anya.
Eddig a normalitásról beszéltem, de van egy másik igen fontos kérdés is: Az a rendszer, társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos, hitéleti, filozófiai rendszer, amiben élünk, amit ma Magyarország társadalmának egésze képvisel, ami körbevesz minket, megfelel-e ténylegesen a normalitásnak? Vagy vannak benne olyan hibák, ellentmondások, félreértelmezések, amelyek képesek az egyén döntését oly módon befolyásolni, hogy elforduljon a köz által elfogadott értékektől és saját utat keressen? Ha ez az út eltér a közösség értékeitől akkor értéktelen, eldobandó, elkerülendő, veszélyes? Hol van az a határ, ahol a közösségnek észlelnie kötelező lenne az egyén önveszélyességét? Itt van az a felelősség, amit még nem fogalmaztunk meg pontosan. Vannak beépített szabályok, védőnő, gyermekorvos, gyermekvédelmi hatóságok, mégis, nincs olyan jelzőrendszer, ami pontosan megmutatná, hogy hol van tényleg veszélyhelyzet és hol nincs.
Tapasztalataink arra intenek, hogy bizony van olyan eset, ahol a „gépezet” teljesen inadekvát módon túlműködik, beleszól, intézkedik, tevékenységével idéz elő tragédiákat, és van, ahol – például esetünkben: jómódot feltételezve – mégiscsak hibázik, és a tragédiát csak utólag észleli, hivatását, a megelőzési, védelmi szerepét betölteni képtelen. A rendszer, aminek ténylegesen a gyermeket, a családot, a társadalom legkisebb atomját támogatni, figyelni kellene, vét. S e vétségnek gyermekek, családok lesznek áldozatai.
A szabályok adottak, a törvény lehet akár jó is, a törvényalkotó még talán finomíthatna, de az alkalmazás, a lényeg, a megvalósítás, mint minden emberi ténykedés, hibákkal övezett. Mindenki tette a dolgát, s jól is tette, mégiscsak megtörténnek ilyen esetek. Az ember mégis úgy gondolja, hogy talán mégis van valami tennivaló ezen a területen is.