A mediáció egyik alapelve az, hogy a két-, vagy többszereplős tárgyalásokon a "gyengét" erősítse, felemelje, az "erőset" kordában tartsa. Magyarán kiegyensúlyozott tárgyalási pozíciókat hozzon létre. Ennek az elvnek a kamaszmediációban is érvényt kell szereznünk.
A felállás általában az, hogy a "kamasz" valamilyen módon ellenáll a szülők "kéréseinek". Ezt szokták leegyszerűsítve lázadásnak felfogni, azonban általában nem válaszolják meg a lázadás okát, forrását. Nagy ritkán generációs problémákat szoktak említeni, ami igaz, azonban ez csak egy komponense a konfliktusoknak, ami alapvetően az normák birodalmába vezet, de erről most nem szeretnék bővebben szólni. Meglátásom szerint - és itt most magánvélemény következik - a kamaszproblémák alapvetően szülői magatartásból vezethetők le. A szülők hozott mintáik által meghatározott módon viselkednek gyermekükkel. Arra utalok, hogy ők is voltak valamikor kamaszok és már ők is "lázadtak" szüleik ellen. A baj az, hogy ezt, mint jelenséget "természetesnek" tekintik többségükben és szenvednek tőle.
A mediációk tanulsága azonban ezeknek a sztereotípiáknak ellentmond.
Azáltal, hogy a kamaszt egy mediáción belül a szülőkkel szemben egyenlő partnerként kezeljük, illetve "megteremtjük" azt a légkört, ahol ő "teljes értékű felnőttként" van kezelve, változás következik be. A kamasz - ugyan sokszor nagyon nehezen, de - megnyílik, elmondja saját - szüleivel szemben támasztott - elvárásait is, és kialakul egy egészséges, ellenőrzött alkufolyamat. Mivel az egyezség írásban is létrejön, ami a kamasz aláírását is tartalmazza, illetve a hely (a mediációs tárgyalás helyszíne), a tárgyalásvezető személye (mediátor), hitelt ad a megállapodásnak, így annak betartása sokkal jobban működik, mint az otthoni, sokszor veszekedésbe hajló "küzdelem", és az abból keletkező kényszerek, következmények.
Amennyiben a mediáción készült megállapodás módosítását, kiegészítését kéri bármelyik fél, akár a kamasz, akár a szülő, akkor a mediációt folytatni lehet. Ezek a tárgyalások azon túl, hogy az aktuális problémákra megoldást kínálnak, mintát is szolgáltatnak a szülőknek és gyerekeknek, hogy hogyan is kellene kezelni közös ügyeiket.
A tapasztalatom alapján azt merem állítani, hogy a szülőknek a kamaszokkal szemben mutatott magatartásán kell változtatni, mégpedig megfelelő időben, egy hosszabb-rövidebb átmeneti időt véve alapul. Ez azt jelenti, hogy amikor egy gyermeken megjelennek az "első kamaszkori tünetek", akkor a szülői magatartásnak át kell alakulnia szülőből baráttá. A barát, esetleg bensőséges barát személye mindig hiteles maradhat, a barát mindig egyenrangú tárgyaló fél, a kamasz nem érzi magát "parancsuralmi" rendszerbe kényszerített áldozatnak, ezért azok a deviáns viselkedési minták nem lesznek vonzók, illetve értelmezhetetlenek lesznek, amelyeket a kamasz kortársai produkálnak. A kamasz a szüleiben partnerre találhat problémái megoldásában, ugyan egy kettősség megmarad, mert néha szülőként, néha barátként tekint anyjára, apjára. A szülőknek illene megérezniük, hogy éppen milyen szerepkörben kívánja "használni" gyermekük.
A barát alkuképes. Szabályokat lehet alkotni, feladatokat lehet elosztani, kisebb családi rendszereket lehet felállítani. A szülő a rend kitalálásánál barát a kontrollnál inkább szülő, aki a felelősség, mint társadalmi norma, oldaláról közelíti meg a "nem teljesítés" problémáit, természetesen megfelelő türelemmel, valamint a szülő azért várhat el együttműködést, mert ő ezért cserébe kamasz gyermekének barátként is funkcionál, de ezt nem kell így nyíltan a tudomására hozni. Fontos még, hogy alapvető elvárás, hogy a szülő is következetesen tartsa be saját vállalásait, mert pillanatok alatt válhat hiteltelenné, ami a kamaszok szemében, szerintem, az egyik legfontosabb érték.
A szülők számára ez egy igen szűk mezsgye, érezni kell a gyermek hangulatváltozásait, néha rá kell kérdezni, néha hagyni kell. A barát ilyenkor elfogadó, ha elfogadó, akkor a kamasz bizalmát élvezi, hitelessége egyértelmű, szülőként pedig hatékony.